Tolna megyébe, egy Szekszárd melletti településre, Sióagárdra értem végre haza.

Azt hiszem, ez az állításom némi magyarázatra szorul. A fõvárosban születtem, nevelkedtem. Viszonylag fiatalon mentem férjhez. Társam a népmûvelést választotta a maga hivatásának, kettõnk közös ügye pedig a család lett, melyben az én szerepem elsõsorban a gyermeknevelés volt. Kenyérkeresõ foglalkozást mindig úgy vállaltam, hogy ezek a közös elhatározások érvényesülhessenek. Ezért a gyermeknevelés mellett kerestem azokat az elfoglaltságokat, melyek elsajátítása révén nemcsak én tanulok, hanem közvetlenül vagy közvetve taníthatok, és ezt valamilyen módon életünkbe beépíthetem. A sors elfogadható kézügyességgel áldott meg, és úgy gondolom, van bennem készség a kreativitásra is. Ezek a tulajdonságok azonban senkit nem jogosítanak fel arra, hogy azt képzelhesse, mindent tud. Ezért próbáltam másoktól tanulni, megkülönbözteni az értéket az átlagostól, a jót a silánytól. Különféle népi kézmûves tevékenységeket tanultam és gyakoroltam. Hímeztem az ország tájegységének mintáit, késõbb ezt környezetemben tanítottam. Nemezeltem olyan csapatban Fejér megyében, ahol többed magammal honfoglaláskori jurtát készítettünk. Kísérletezõ keresgélésem során akadtam rá a csuhéra. Azóta ez az elfoglaltság nem munka számomra, hanem kedvenc kikapcsolódásom és idõtöltésem. Tanító mesterem Robotka László volt, a tokodi kézmûves mûhelybõl.

Nem tudom, aki rólam olvassa ezeket a sorokat, érzett-e már hasonlót, vagy csak az én képzeletemben természetes, hogy amint elkezdtem ezzel az anyaggal foglalkozni, az volt az érzésem, mintha mindig is közöm lett volna hozzá. Úgy érzem, a csuhéval valami fontosat találtam - mintegy véletlenül -, és hogy nekem ezzel a tevékenységgel még dolgom van az életben.

És a hely, Sióagárd ugyanilyen ismerõs rátalálás volt. Ezért gondolom, hogy hazaérkeztem.

Mert ezzel a két dologgal megtaláltam a helyem és a célom, és ezt a felismerést fontosnak tartom !