A
szél lefúj
egy madárfészket a fáról. Az ember
felveszi, és csodálkozva látja, hogy
milyen szakszerûen épült fûszálakból.
Gondosan körkörösen összesodorva, hogy
még a vihar sem tudta szétrombolni. És
ezt egy kicsiny állat készítette? A csõrével
és karmaival? Vajon az õsember is rendelkezett
ilyen ösztönnel, amikor teste védelmére
fûszálakból kreált ruhát,
és levelekbõl tákolt tetõt a feje
fölé? Vagy volt köztük egy okos, aki
kitalálta, és egy ügyes, aki megcsinálta?
Valószínûleg ez az ösztön bennünk,
emberekben mindig is megvolt. Nem túlzás állítani,
hogy az ember számára a növényvilág
alapvetõ létfeltétel. Minden szempontból,
ideértve a táplálékot, a levegõt,
a ruházkodást, a fûtést, és
hosszasan sorolhatnám.
Mielõtt a szövõipar kialakult volna, már
az õskorban is használták a különbözõ
növények leveleit, szárait, ágait,
gyökereit tárgyak létrehozására,
de ruhákat is készítettek belõlük.
Ebben az idõben még nem munkálták
meg a növényeket. Ahogy a természetben
megtalálhatók voltak, úgy használták
fel azokat. Tehették ezt azért, mert a növényi
rostok erõsek, rugalmasak, és különösen
a vízben élõk szárai nagyon hajlékonyak.
Könnyen fonhatók, sodorhatók.
A fonható anyagok tehát leginkább vízben
nõnek. Vannak azonban nagyon jelentõs kivételek,
ilyenek a fûfélék. Közülük
a gabonafélék, pl. a búza vagy a rozs.
A kukorica elterjedése óta annak csuhéját,
vagyis a csövet borító levelet is sokféleképpen
lehet tárgyak megalkotására használni.
A régmúltból ugorjunk közelebb egy
kicsit korunkhoz! A Kárpát- medencében
a kukoricacsuhé felhasználása akkor lendült
fel leginkább, amikor a mocsarakat lecsapolták,
és kevesebb lett a gyékény, illetve megnõtt
a termõterület, majd a jó minõségû
földben egyre több kukorica termett. A csuhézás
a Jászságban, a Dél-Dunántúlon
és Hajdú-Biharban vált a legelterjedtebbé.
Székeket, dikókat fontak be így. Az I.
világháború után kezdtek el a
csuhélevélbõl lábtörlõt,
kenyérkosarat, papucsot, szatyrot készíteni.
Pl. Csornán és Lébényben és
más településeken is erre a célra
háziipari szövetkezet alakult, de a városokban
is népszerû lett e tevékenység.
Iskolákban, a politechnikai oktatás keretében
is elsajátíthatták a tanulók a
csuhéfonás technikáját.
Erdélyben vannak olyan falvak, ahol a mai napig sok
embernek ad megélhetést a fosztalék feldolgozása.
Ilyen pl. Nagykend és Kiskend vagy Szentdemeter.
